Akik azt hitték, hogy hamar vége lesz a háborúnak, már rég halottak voltak. A háborúba haltak bele. Így hát október végén Albert erős fenntartással fogadta a fegyverszünetről szállongó híreket. Nem adott több hitelt nekik, mint a propagandának, még az elején, annak például, hogy a német golyók olyan puhák, hogy szottyos körteként mállanak szét a zubbonyon, és a francia katonák halálra fogják röhögni magukat. Négy év alatt Albert azt tapasztalta, hogy a német golyók röhögve ölik halomra a bajtársakat.

Egyébként tudatában volt, hogy elsősorban mágiából nem mer reménykedni a közelgő fegyverszünetben: minél jobban várja valaki a békét, annál kevésbé ad hitelt a békéről szóló híreknek, imigyen űzheti el a balsorsot. Hanem hát egyre sűrűbb hullámokban jöttek a békehírek, mindennap és mindenfelől, egyre többen mondták, hogy most végre csakugyan vége lesz a háborúnak. Bármily hihetetlen, már arról is szóltak szónoklatok, hogy le kellene szerelni az öreg katonákat, akik évek óta aszalódnak a fronton. A fegyverszünet belátható közelségbe került, és a legpesszimistábbak is kezdtek bízni benne, hogy élve megússzák. Következésképp immár senki sem lelkesedett az offenzíva gondolatáért. Merthogy híre terjedt, hogy a 163-as számú gyalogoshadosztály megkísérel átkelni a Maas túlpartjára. Némelyek még mindig ott tartottak, hogy „adni kell a teu tonok pofájának”, de Albert és a bajtársai – kivált azóta, hogy az antanthatalmak győztek Flandriában, Lille felszabadult, az osztrákok békeajánlatot tettek, a törökök pedig kapituláltak – nem érezték magukban azt a harci hevületet, mint a tisztjeik. Ott a sikeres olaszországi előrenyomulás, az angolok már Tournaiban, az amerikaiak Châtillonban vannak… szemlátomást jól haladnak a dolgok. Az állomány többsége kivárásra játszott, és éles határvonal képződött azok közt, akik – akárcsak Albert – szerettek volna teljes menetfelszerelésben üldögélni a háború végéig, nyugiban cigarettázni és leveleket írogatni, és azok közt, akik odavoltak, hogy még egy kicsit verekedhessenek a „káposztazabálókkal”.

Az éles határvonal a tiszteket választotta el az összes többi embertől. Nincs ebben semmi különös, gondolta Albert. A fejesek területet akarnak nyerni, a lehető legtöbbet, hogy az erő pozíciójából tárgyalhassanak az ellenséggel. Talán még az is kitelne tőlük, hogy megpróbálják bemagyarázni: harmincméternyi hódítás megváltoztathatja egy fegyveres konfliktus kimenetelét, és hasznosabb ma meghalni, mint holnapig várni vele.

A fent vázolt tisztkategóriába tartozott D’Aulnay- Pra delle főhadnagy. Senki nem mondta a keresztnevét, és a nemesi partikulát meg az Aulnay-t is mindenki hanyagolta kötőjelestül, egyszerűen Pradelle-ként emlegették tehát, an nál is inkább, mivel tudvalévő volt, hogy ez fenemód bosszantja. Kockázata nem volt a dolognak, mert a főhadnagy úr becsületbeli ügynek tekintette, hogy soha ne mutassa ki bosszúságát. Egy úriembernek így kell viselkednie. Albert nem szerette. Talán mert olyan jó-képű férfi volt. Magas, szikár, elegáns, a haja sötétbarna és hullámos, az orra egyenes, a szája szép rajzú. A szeme pedig sötétkék. Albert szerint egy ritka ocsmány alak. És a tetejében mintha mindig dühös volna. Izgága pasas, aki nem ismeri az utazósebességet: vagy gyorsít, vagy fékez; átmenet nincs. Fél vállát előrenyomva jár, mintha egy szekrényt akarna eltolni, úgy megy az ember felé, mintha fel akarná öklelni, és aztán hirtelen leül, ez a normális ritmusa. Tulajdonképpen fura egy kevercs: arisztokratikus, kulturált megjelenés és mindent elsöprő brutalitás. Egy kicsit olyan, mint ez a háború. Valószínűleg ezért is érzi jól magát benne. Látszik az alkatán, hogy sportember, bizonyára vitorlázik és teniszezik.

 Volt még valami, amit Albert utált benne: a szőrösségét. Még az ujjpercein is dús csomókban tenyészett a fekete szőr, a nyakánál meg egész az ádámcsutkájáig felbodorodott. Békeidőben bizonyára naponta többször is leborotválja, hogy ne nézzen ki vadembernek. Persze vannak nők, akikre hat ez a nagy szőrösség, mert olyan férfias, olyan spanyolos. Ha csak Cécile-re gondol… Nem, inkább nem gondol Cécile-re; Albert anélkül is szívből utálta Pradelle főhadnagyot. És legfőképpen bizalmatlan volt iránta. Merthogy Pradelle imádott rohamot vezényelni. Előretörni, támadni, hódítani: ez volt az ő világa.

Egy ideje nem volt olyan fickándozós, amilyennek ismerték. A jelek szerint padlóra küldte a fegyvernyugvás perspektívája, megtörte patrióta lendületét. Hát igen, ha véget ér a háború, az halálos csapás lesz Pradelle főhadnagynak.

Zaklatottnak látszott. Az idegeire ment, hogy az embereiből ennyire hiányzik a harci szellem. Járkált a lövészárkokban, de hiába tartott gyújtó hangú szónoklatokat, hirdette fennszóval, mily dicső hivatás eltiporni az ellent, és hogy még egyszer utolszor el kéne páholni őket, az megadná nekik a kegyelemdöfést, a katonák bizony csak bólogattak, sunnyogtak, és bámulták a bakancsuk orrát. Nem egyszerűen a haláltól féltek, hanem attól, hogy pont most kelljen meghalniuk. Utolsónak fűbe harapni, az ugyanolyan baromság, mint legelsőnek, gondolta Albert.

Márpedig éppen ez következett.

Ez idáig, fegyverszünetre várva, viszonylagos nyugalomban teltek a napok, de hirtelen felgyorsultak az események. Parancs jött föntről, hogy tessék felderíteni, nem mesterkednek-e valamiben a németek. Pedig nem kellett tábornoknak lenni hozzá, hogy valaki kifürkéssze: ugyanazt csinálják, mint a franciák, vagyis várják, hogy vége legyen az egésznek. De parancs jött, úgyhogy muszáj volt utánanézni. Utóbb aztán senki nem tudta rekonstruálni a történtek láncolatát.