Előzmény: Több száz marhát hajtanak át a sáskáktól letarolt területen. A marhákat harcedzett, felfegyverzett pásztorok kísérik.

A gyalogosok egyre közelebb értek, de volt annyi eszük, hogy elkerüljék a nagytermetű, öles szarvú állatokat. Rongyos, sovány emberek jöttek, köztük asszonyok, gyerekek. Levente eléjük ment, és keményen végigmérte őket. Látta, hogy a férfiak fegyverfélét dugdosnak, hosszú, kihegyezett karót, vaskos sarlót, kétágú villákat, de nem úgy tartották, mint akik támadni akarnak. Levente azonban tudta, hogy, ha nem annyira fenyegető a külseje, nekiesnének. Szinte látta magát az ő szemükkel: fegyveres, aki úgy ül a ló hátán, mintha odanőtt volna, a fején fényes acélsisak, mellkasát szegecsektől csillogó vászonvért fedi, a lábán puha talpú csizma, vastag posztónadrág, és ami a legfontosabb: lándzsa, íj, az oldalán tőr. Úgy néz rájuk, mint tyúkra a gazdasszony, aki azt fontolgatja, elvágja-e a torkukat. Bizonyságul, mennyire eltalálta a gondolataikat, egyre többen hullottak térdre. A férfiak java része maga elé bámult, az asszonyok, gyerekek előrenyújtott kézzel könyörögtek. Egy-kettő felsírt, de szavak nem estek. Elbűvölten nézték a rohanó hústengert. Levente már olyan közel volt, hogy látta a nagyokat nyelő embereket.

– Apám! – sírt föl egy nagyobbacska gyerek. – Éhes vagyok, apám! Itt a hús! Adj enni, vegyük el, ad… – A vékony siheder a végén már ordított, hiába verte az anyja a hátát és sziszegte hozzá: – Ne követelőzz, hallgass, megölnek! Hallgass, drága gyermekem! Anya hoz…

– Senki sem hoz semmit, mert nincs honnan, ne csapd be! Te meg hallgass! – alacsony, vékony férfi vágta nyakon a hangoskodó gyereket. – Befogod a szád! Ha adnak, jó, ha nem… az is jó! Megöl, ha próbálkozol, nézd a szemét! Nézd ezt a gyil… vitéz urat! – érezte, hogy Levente már hallja őt és megváltoztatta a mondatot.

– Mi van veletek? Mit akartok? – Levente igyekezett szelíd hangon kérdezni.

– Velünk senki sincs! – értette félre szándékosan a vékony férfi. – Isten másfelé fordul, uram, mert, hogy velünk nincs az biztos! Pedig majdnem túléltük, én jó Istenem, majdnem sikerült! Kibírtunk mindent, pedig az éhség nagyon fáj, kikoplaltunk egy kis vetőmagot, elvetettük, óvtuk, vigyáztuk a vetést! Mellette aludtunk, és azt a földet ettük ami fölötte volt, hátha átvette az ízét! Imádkoztunk alázatosan, szegényemberesen, hogy ne vonjuk fejünkre az ég haragját, és nesze! – mutatott a sáskatengerre. – Beleköptek az alázatos pofánkba! Ezt is elveszi az Úr! Kell neki a nyomorúságos életünk, az utolsó reménységünk!

– Ha meghallják a papok, megcsigáznak! Nem félsz?

– Egész életemben féltem, nagyúr, lásd mire mentem vele! Félek, nem félek, olyan mindegy! Akit ver az isten, annak mindegy…

– Jaj, ne hallgass Péterre, uram! Meghalt a szép, erős lánya a hasában növekvő gyerekkel együtt, oda a legényfia is, aki segíthette volna öregségére, nem tudja, mit beszél! – vágott közbe egy koros, megviselt arcú nő. – Ne bántsd még te is, kérlek! Esedezünk, adj nekünk az állataidból, Isten szent nevére kérünk!

– Isten bölcs! Nem csak elvesz, ad is! – Levente sajnálta az embereket, de nem tudott mit tenni. – A sáska ehető, nézd! – elkapott egy rovart és bekapta. – Olyan, mint a rák vagy mit tudom én! Süssétek, főzzétek, jóízű!

– Fuj! – a nő öklendezve nézte. – Megeszed ezt az undorító férget?

– Emberek! – kiáltotta Levente. – A sáska ehető, nem árt! Esküszöm az Úr nevére! Szedjétek össze, süssétek, szárítsátok meg, sokáig eláll! Törjétek össze, ha nem sáska formájú, könnyebb megenni! Amarra – intett maga mögé – van két lábatörött ló. Ha a gazdájuk otthagyja, megehetitek! Aki jó erőben van, fusson utánunk, biztosan el fog hullani néhány állatunk, lábát töri vagy beledöglik a rohanásba. Amit otthagyunk, az a tiétek!

– Lőj ki most párat, nagyjóuram! – ravasz ábrázatú, hegyes állú férfi hajlongott Levente felé. – Akkor nem kell annyit fáradnunk, neked meg olyan mindegy! Sőt, megkímélhetünk a fáradtságtól, és kiszedjük mi, ami nekünk kell! – Egy hatalmas botíjat emelt föl a fűből baljával, nyílvesszőt is illesztett volna rá, amikor Levente nyílvesszője átfúrta a karját. Ordított kínjában, Levente azonban túlharsogta.

– Ne fenyegetőzz, mert meghalsz! Nem akarlak bántani titeket, de megteszem, ha muszáj! Én és a pásztoraim fegyverrel adózunk a királynak, kenyerünk az emberölés, azonban nem akarunk védteleneket gyilkolni! Megkapjátok az elhullott állatokat, de semmi többet! Megöljek valakit, vagy elhiszitek? – az utolsó mondatot már ordította és újra gyilkos szemmel nézett körül. Nem válaszoltak ugyan, de több férfi is ledobta alkalmi fegyverét a földre. – Alattomban ne közelítsetek hozzánk, aki megteszi, meghal! – a fenyegető szavak után szelídebb hangon hozzátette: – Ez a falunk közös jószága. Amit nektek adnék, az enyémek elől venném el, így nem tehetem! No, Isten veletek, és egyétek a sáskát, finom! – vágtába kapta a lovát, és elindult a jócskán eltávolodott gulya után. Néhány lépés után megfeszített íjjal fordult meg a nyeregben, és, bár nem látott semmi fenyegetőt, így lovagolt, amíg lövéstávolságban volt.

Csatlakozz te is a szerző facebook oldalához!