Az autó lebucskázott a szirtről, és szédítő iramban zúgott a távoli, kéken csillámlóvíztükör felé.

Ilyenkor az embernek ösztönösen az az első reakciója, hogy nagy levegőt vegyen, és minden erejét megfeszítve felkészüljön a becsapódásra. A lényeg a felkészülés – a túlélésre nem is gondoltam.

Ezt követően beindult az agyamnak az a furcsa, viszketeg, minden veszélyre fittyet hányórésze, amelyik villámgyorsan felidézte, hogy a gravitációs vonzás által okozott nehézségi gyorsulás 9,8 m/s², és ez alapján kiszámolta, hogy nagyjából öt másodperc van hátra a becsapódásig.

A második másodpercben hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a pisztoly csöve hűvösen nyomódik a halántékomhoz, és ráeszméltem, hogy az utas készen áll agyonlőni abban az esetben, ha sem a becsapódás, sem a tüdőmbe tóduló víz nem végez velem.

Nem semmi. Alegapróbb részletre is odafigyelt. A végsőkig elszánta magát.

Három: a víztömegrohamosan közeledett. Gyorsan előrébb hajoltam, kinyújtottam a kezem, ügyet sem vetve arra, hogy a hűvös fém nem tágít a fejem mellől, és a padlólemezen tapogatóztam. Egyetlen esélyem maradt.

Az ég, a víz, azutolsó lélegzetvételem. Kékség mindenütt.

Négy: a fegyver eldördült.

1.

Négy héttel korábban

– Te rejtegetsz valamit, nem igaz, Sam?

– Dehogy. Én csak egy átlagos fickó vagyok, aki bárokatüzemeltet. – Valaki a bárpulton felejtett egy sakktáblát, és úgy toltam Steveelé a frissen csapolt korsó sört, hogy véletlenül se lökjem fel a bábukat. Kitudja, nem térnek-e vissza holnap azok, akik ott hagyták, hogy befejezzék ajátszmát? A Stormyban gyakran megesik az ilyesmi.

– De azelőtt voltál valaki– erősködött Steve. Csak nem hagyta annyiban a dolgot.

– Hát bártulajdonosnak lenni smafu? – dohogtam. Kár, hogynincs egy találóbb kifejezés erre a foglalkozásra. A „kocsmáros” valahogytúlságosan archaikus, a „csapos” meg nem fedi le a teljes munkakörömet.Kinéztem az ablakon. Fiatal párocska üldögélt a kinti kanapén, a lábuknál egykutya heverészett. Gyanítottam, hogy nemsokára szedik a sátorfájukat, mert jócskán meg kellett dönteniük a sörös üveget, amikor a szájukhoz emelték. A bárelőtti, fedett teraszos kiüldén rajtuk kívül senki sem maradt: vasárnap estelévén nem volt valami nagy a forgalom, és lassan a maradék néhány vendég iselszállingózott. Egyébként is közeledett a záróra: húsz perc múlva éjfélt üt azóra.

– Akkor is. Valaha más ember voltál. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Steve hangjában már-már tapintatlan kíváncsiság csendült.

– Mindenki változik– feleltem. – Ez veled sincs másként, Steve.

A férfi erre csaksomolygott.

– Látom amozgásodon. Meg azon, ahogy azt a taplót méregetted, aki tegnap este egy fiatallányt zaklatott a bárban. Nem kellett ökölbe szorítanod a kezed, sem zsarukkal fenyegetőzni. Még csak ki sem penderítetted. Elég volt, ahogy ránéztél, ésmenten inába szállt a bátorsága.

– Bárki képesfenyegetőn nézni – vontam vállat.

– Jó, de temindenkit végigmérsz, aki betér a kocsmába, Sam. Egy röpke pillantássalfelméred, kivel van dolgod. Azok szoktak így viselkedni, akik gyakran kerülnek kutyaszorítóba.

– Nem akarokbalhét, ennyi az egész. Jobb félni, mint megijedni.

– Kanyarodjunkvissza a múltadhoz – mondta Steve. – Nem hiszem, hogy leszerelt katona vagyvolt zsaru lennél, szerintem azt rögtön bevallanád. Nem titkolóznál úgy, ahogymost.

A vállamatvonogattam. A pultosok úgyis inkább arról híresek, hogy jó hallgatóság, sem minta fecsegő természetükről. Így aztán csendben törölgettem a bárpultot. Mindeneste alig lézengtek néhányan a kocsmában. Világszerte vannak bárjaim, és ezektúlnyomó többsége kifejezetten puccos hely; a Stormy ezzel szemben valóságosbecsületsüllyesztő. Évekig nyitva állt, egyik tulajt fogyasztva el a másikután, amíg a birtokomba nem került. A Coconut Grove negyedben az összes közelben lévő bár elegánsabb volt a Stormynál: karcolásokkal teli bárpult,rozoga bokszok, ütött-kopott tévékészülék, a kis asztalokon sakkozni vagy amőbázni lehetett. Semmi különleges italfajta: sör, bor, néhánymegkerülhetetlen tömény. Valahányszor elújságoltam valakinek, hogy van egybárom Miamiban, automatikusan azt feltételezték, hogy egy baromi felkapottszórakozóhely felett bábáskodom a South Beachen, ahová csinosabbnál csinosabb,falatnyi szoknyát viselő, tűsarkún egyensúlyozó csajok özönlenek be alimuzinjaikból. A Stormy törzsvendégeinek zöme a környékről járt oda, a CoconutGrove valamelyik részéből. Nem igazán vonzottuk a turistákat.

És ma este még a környéken lakók is távol maradtak. Rajtam és Steve-en kívül csak a teraszonlebzselő pár fogyasztott, meg két idősebb fickó nézte a sarokban villódzó tévéna nyugati főcsoport egyik kosármeccsét – ők kancsóban kérték a sört, és anagyját már meg is itták. Ha a Miami játszik, arra biztos többen lettek volnakíváncsiak.

– Szóval. Talán azért nem vagy hajlandó beavatni a múltadba, mert nem beszélhetsz róla. – Steve kitartóan játszotta tovább Sherlock Holmest. Felőlem nyomozhatott, ameddig csakakart: sosem mesélek a régi életemről, a valódimúltamról, olyasvalakinek meg végképp nem fogom jártatni a számat, aki szeretfelönteni a garatra. Még akkor sem, ha mellesleg ő a legjobb barátom Miamiban.

– Úgy érted, hogybörtönviselt vagyok? – kérdeztem. Nem mosolyogtam. Egyszer valóban fogvatartottak, de nem úgy, ahogy Steve gondolta. A CIA börtöne egészen más eset.

Steve felnevetett.

– Ugyan, hovagondolsz! Inkább arra gyanakszom, hogy olyasmin dolgoztál, ami a szigorúanbizalmas kategóriába tartozik.

– Vagy csak alábecsülöd a bártulajdonosok készségeit.

A Stormybanjelenleg nem dolgozott üzletvezető, és éppen ezért töltöttem az elmúlt kéthetet Miamiban. Akár állást is ajánlhatnék Steve-nek. Persze, ez esetben nemlenne más választásom, mint felfedni előtte, miféle munkát végzek fű alatt, ésvégeztem az előző életemben, majd a lelkére kötni, hogy senkinek nem beszélhetróla. Márpedig korántsem voltam biztos benne, hogy tartani tudja a száját.

Később sokattűnődtem, vajon változtatott-e volna bármin, ha a bizalmamba avatom Steve-t. Azis lehet, hogy akkor nem vállalta volna a melót, amely mindkettőnk életétfenekestül felforgatta.

– Nem vagyok vak –komorodott el hirtelen Steve. – Tapasztalt róka vagy, Sam. Elkélne asegítséged.

– Miben?

– Hát, tudod, hogyszabadúszóként látok el őrző-védő feladatokat.

Tizenöt éveskoromban találkoztam először Steve-vel. A szüleim Közép-Afrikában tevékenykedősegélyszervezete mellé kirendelt biztonsági szolgálat tagja volt. Egy háború sújtotta országból való zűrzavaros evakuálás során megmentette a családom életét: kihúzta a szüleimet, a bátyámat és jómagamat egy autóroncsból, majd elvitt minket egy repülőtérre, és feltett az utolsó menekülteket szállítókatonai repülőgépre, mielőtt a felkelők rommá bombázták volna a kifutópályákat.Tisztán emlékszem az arcára, ahogy az autó szilánkosra tört ablakán keresztül aszemembe nézett, és fennhangon buzdított: Rajta,Sam! Nincs semmi baj! Gyere, menjünk! Az incidenst követően évekig tartotta a kapcsolatot a szüleimmel: karácsonyi képeslapot küldött Afrikából,Délkelet-Ázsiából és a Közel-Keletről; toll- és ceruzakészlettel ajándékozott meg a szalagavatóm alkalmából; virágot és figyelmes gyásztáviratot kaptunk tőle, amikor a bátyámat, Dannyt, aki a segélyszervezet munkatársaként dolgozott Afganisztánban, túszul ejtették, majd kivégezték.

 Viszont ez idő alatt a szüleimmel volt kapcsolatban, nem pedig velem. Alig ismertem, ígyamikor bedobták a postaládába a tőle érkezett üdvözlőlapokat, mindig törnömkellett kicsit a fejem, mielőtt beugrott, hogy hát persze, Steve! A fickó, aki megmentett minket. Vajon hogy lehet?Mivel a munkája a világ legkülönbözőbb részeire szólította, az után a vészterhes afrikai éjszaka után soha nem botlottunk egymásba, egészen addig,míg két hete Miamiba nem jöttem, hogy orvosoljam a helyi bárommal kapcsolatos,egyre sürgetőbb problémákat, és Steve mindjárt az érkezésem másnapján betoppant a bárba, és helyet foglalt az egyik bárszéken. Először azt hittem, hogy a szülei küldték a nyakamra, afféle pesztra gyanánt: azok után, hogy hosszú évekig fasírtban voltunk, nemrég úgy döntöttek, hogy mégiscsak részt kívánnakvenni az életemben. Steve egy szóval sem említette, mi szél hozta. Mint kiderült, megörökölte a szülei házát a Coconut Grove-ban, és régóta félig-meddig törzsvendégként járt a Stormyba. Elmesélte, hogy egy ideje nemvállalt tengerentúli melót. Úgy tűnt, örömmel óvja meg a bárt a lehetségesveszélyektől azáltal, hogy elfoglalja a törzshelyét, és segít megtölteni ajavarészt üres kasszát.